Mit mondhatnék? Nem vagyok büszke, hogy még mindig gyomorgörccsel indulok az újdonságoknak és pánikolós szörcsögésnek hallom a légzésem. Hol leszek holnap ilyenkor? Egy koliban, idegenekkel? Híján leszek a szipákolós anyukámnak, ami amúgy már nem is zavar. Az évek alatt megtanultam értékelni, hogy tisztán hallom a légzését. A barátaim akik fontosak nekem csak közelebb lesznek, mint eddig, csak kérdéses, hogy számít-e ez? Mi van ha lemorzsolódnak mielőtt kettőt pisloghatnék? Mert megismerkednek annyi mindenkivel akik élhetnek az újdonság varázsával, én meg csak maradok a panaszkodó, hangulatgyilkos valahonnan régről? Mást sem tudok csinálni, mint panaszkodni. Ezt elkerülendő: végre bejelölt valaki a gólyanapról! Ő már a negyedik ismerősöm a sorban, de az elsőnek nevezem ki. Bejelölt!:) Pedig legkevésbé tőle vártam a csapatban. Máris szimpi!

Mit szólsz hozzá?

Túléltem az tény, de továbbra sem én leszek a környezetem fénypontja. Atyaég, hogy pont az én szaktársam lett az a két csaj, akit már az elején unszimpatikusnak találtam! Ez annyira jellemző. De azért a végére egészen megszoktam őket, de na. Nem barátkoztam össze senkivel; vagyis senki nem jelölt be a fészbukon. Ez biztos egyet és ugyanazt jelenti.

Mit szólsz hozzá?

Jelentem: Nem elszek hontalan mégsem! Talán későn jelentkeztem de lehet a kollégium szereti az ilyen rebellis diákokat, szóval felvettek. Anyu meg rápörgött mint valami iskolai kirándulásra és állítja, hogy nem érzem át a helyzet súlyát. Ó, dehogynem! Hogy fogok fürdés közben zenét hallgatni? Ki fogja nekem ágyba hozni a kávét? Ki hallgat majd mellettem minőségi, vietnámi muzsikát? Én teljesen átlátom, hogy halálra vagyok ott ítélve. Semmi életösztön és túlélési ösztön nincs bennem és még csak eligazodni sem tudok Pesten! Ez azért gáz mert a pénteki gólyanapra egyedül kell majd odatalálnom. NEKEM?! Ki találta ezt ki? Eleve... gólyanap? Ugyan már. Én vagyok a szociális féreglyuk. Oh, shit!

Mit szólsz hozzá?

Hanyagolva érzem magam. Nem gáz, csak mégis. Vagyis amúgy már megszoktam, hogy hanyagolva vagyok innen-onnan, de most valahogy rosszabbul érint, mint szokott. Szeretném ha lenne valami kapaszkodóm, egy biztos pontom, de az valahogy sosincs. Csak sodródom és igazából senkit sem érdekel, hogy mi lesz velem. Talán rajtam áll, de mindenki tudja a környezetemben, hogy nekem nem megy az érvényesülés. Soha nem ment, soha nem is fog menni. Nem is akarom, hogy menjen, mert nem érdekel. Nekem csak annyi kell, hogy valaki mellettem álljon a tengődésemben is és komolyan kérdezze meg azt, hogy "hogy vagy? minden rendben?" Mert azt hiszem és úgy érzem, hogy nincs minden rendben és ezt nincs kivel megbeszélnem. Talán elfogok veszni. Talán a saját fejemben. Talán ténylegesen is.

Mit szólsz hozzá?

Vagy ha nem a nyár, akkor inkább én. Ki gondolta, hogy ilyen nehéz kollégiumot szerezni a fejem fölé? Ha nem kapom magam össze akkor hontalan ókájés nyomi leszek az utcán, bizony. 

Vagy járhatok haza! Azt nem. Az sosem szerepelt a terveim között! Szeretek itthon lenne, de most jobban szeretnék elmenni! Még akkor is ha véletlenül sem tudok eligazodni Pesten, ja. Valaki fogadjon be magához!! Légyszi! Nem vagyok nagyétkű (de), elférek kishelyen (csak a cuccaim nem) és rendezett is vagyok (fejben biztosan)!! Na? Jelentkezőket várok itt, komolyan. 

Komolyra fordítva a szót, nagyon kutatok, hogy még augusztus végén feldzsalhassak ismerkedni a tereppel mert ma voltam beiratkozni. Nem mintha várnám, vagy érdekelne. Csak muszáj. Muszáj még iskolába járnom; ezt mondta anya mindenkinek. Nekem is. Nem mintha őt annyira érdekelné.

Amúgy meg kiizzadtam a lázat a mai hetven fokban! Ötszázról lement harmincnyolcra.

Mit szólsz hozzá?