Szeretném ha az életem jobban hasonlítana egy jól megírt regényhez. Meseszerű leírásokkal, fantasztikus elemekkel, csillogó álmokkal, vad reményekkel, szigorú elhatározással. Egy pontos céllal, ami vezet, egy jó humorú, kalandvágyó barátnővel, egy szélsebes kocsival -no meg jogsival-, és egy sráccal, akiben minden meg van, amit nem is tudok szavakba önteni. Szeretnék még poénos félreértéseket, szívszaggató szerelmi vallomásokat, pörgős pillanatokat vagy ne adj Isten drámát, mikor bár azt sem tudom ki vagyok, van valaki körülöttem, aki támogat. Szeretnék még egy sorsdöntő fordulatot, egy remekül kitalált, csodálatos befejezéssel, amikor minden a helyére kerül, megmenekülök minden rossztól, amivel szembe kellett szállnom és kezemben a jutalommal -ami jelen esetben nem egy Szépíró Díj- elballagok, mint aki jól végezte a dolgát. Mert így is van!

Kalandjaim során bizonyosan megfejtettem a világ nagy titkait, részt vettem egy csomó fontos változásban -ami csakugyan globális szintű-, elértem pár lehetetlen pontra, megéltem egy-két nagy csalódást, amik biztosan csak még erősebbé tettek és végül még így is úgy távozhatok majd, mint aki mindent vitt!

Mert a jutalom nem más, mint a tudat, hogy tartalmasan éltem az életem, hogy nem pocsékoltam az időmet felesleges dolgokra, mint videójátékok, jelentéktelen kockulás a gép előtt, kesergés, hogy szar a világ mert szar az életem, szar minden és mindenki, nem szeret senki és ezért nem csinálok inkább semmit. Lényegében az életem folyamatos fordulatokból állna, apró pihenőkkel, amikor szerelmesen pihegek életem párjának karjaiban vagy egy király bulit élek meg a legjobb barátommal. 

Ezek után biztosan kijózanító lenne ha leírnám, hogy többnyire abból áll az életem, amit a legjobban elítélek. Talán ez egy kicsit visszásan hathat, de nem kell félteni. Még tudom, hogy van időm élni. Hogy megvan bennem a képesség, hogy fordítsak az érmén és kihozzam a lehető legtöbbet az időmből. Egyszer majd sikerül; és ha kezemben a díjam -ami így már kár, hogy nem tárgyi jellegű, de mindegy- csak mindentudó mosollyal pillantok majd azokra, akiket magam után hagyok és remélem, hogy megértik majd mindezt.

Olyan minden de semmi feelingben tengődök: csinálok ezt-azt, teszek-veszek, tolom százával a közhelyeket, de mégsem haladok előre. Megrekedtem talán. Van ilyen egyáltalán?